Tajtékos napok

"Insanity is doing the same thing over and over again and expecting different results." Ennek fényében én kétségtelenül nem vagyok normális. A Tajtékos napok, Boris Vian zseniális műve évek óta az egyik kedvenc könyvem volt, legalább nyolcszor elolvastam, így aztán elképzelhető hogy mekkora izgalomba jöttem, amikor kiderült, hogy filmet készítenek belőle drága francia barátaink. A probléma csak az vele, hogy egyszer sem sikerült még elolvasnom úgy azt a könyvet, hogy ne bőgtem volna végig úgy nagyjából a felétől, pedig nem vagyok az a sírós típus alapvetően. Erre mit csinálok? Elmegyek és megnézem a filmet, és arra számítok, hogy majd nem fogok bőgni rajta mint egy csecsemő?? Pontosan. Bejött? Hát rohadtul nem.

Annyira bíztam magamban, hogy még zsebkendőt sem vittem magammal, és szégyen szemre úgy kellett kedves Lynntől kölcsönkérni, amikor már taknyom-nyálam összefolyott.

Node, ugorgyunk. Ez inkább csak aféle figyelmeztetés akart lenni, hogy amikor elmentek megnézni a Tajtékos napokat, egy tizes csomag zsepit készítsetek be, és rakjatok fel vízálló sminket. Mert az nyilvánvalóan nem opció, hogy ezt nem mentek el megnézni.

Nézzük az alapadatokat. Michel Gondry - ismerjük őt, Amelie csodálatos élete, Tekerd vissza haver, Egy csodálatos elme örök ragyogása. Abszurditás, retro kütyük, profizmus. Első ránézésre belőhető a stílusa. Nem vagyok egy teljes mellszélességgel támogató rajongója, de a Tajtékos napok rendezését senki nem tudta volna jobban megcsinálni, mint ő. 

A Tajtékos napok ugyanis azt tükrözi, ami egy elég komoly tudatmódosítók hatása alatt álló ember fejében foroghat, a valóság nem tűnik el, de eléggé módósul, a csengő leszalad a falról, egereknek emberarca nő, az asztal hullámos, és tánc közben megnyúlnak a lábszáak, miközben ugatnak és megszöknek a cipők.

Az egyik főszerepben Audrey Tautou-t láthatjuk, aminek nem örültem annyira, mert szerintem nem passzolt hozzá a szerep, de ez már ízlés kérdése, igazából nem volt rossz, de lehetett volna bárki más is, így meg túl nagy hangsúly került az ő karakterére. De tekintve, hogy a film többi része úgy volt tökéletes ahogy volt, ezt az egy apró hibát talán megbocsátom. Mostazegyszer.

A történet nagyjából egyetlen mondatban összefoglalható. Colin és Chloé összeismerkednek ("Magát Duke Ellington hangszerelte?"), összeházasodnak, aztán kiderül, hogy Chloé tüdejében egy lótuszvirág nő, ami elszívja az erejét. Igen, lótuszvirág. De ezt nem kell őgy felfogni, mint egy sci-fit, mert a lótuszvirág Vianföldön egy általánosan elfogadott betegség, ami azonban sajnos egyúttal csak nagyon nehezen gyógyítható. Virágokkal kell gyógyítani. De néha az operáció sem elég.

Azért merek történetfordulatokat lelőni, mert a Tajtékos napoknak úgysem a sztori a lényege, hanem a már emlegetett hangulat, és az a rengeteg apró szellemesség, ami a részletekben rejlik. Azt pedig úgyis hiába írnám le ide, mert sem Boris Vian, sem Michel Gondry nem vagyok.

Na jó, csak egyet, csak egyet!! Ezt úgyis ismeritek. Naaa...! 

A koktélzongora. Voilá! Tudjátok, mit tud egy koktélzongora? Lejátszol rajta egy számot, és a billentyűk, pedálok különböző italokhoz vannak kötve, tehát ahogy játszol rajta, a darab végén ott lesz a koktélod. Ja, és a jég, lime, tojás, szintén benne vannak a képletben. Nekem kell egy ilyen.

Selina Kyle