Konzulváros - a város, ami nem olyan, mint...

  Az ismert univerzum peremén, az Arieka nevű bolygón áll Konzulváros, ahol az emberek nemzedékek óta békésen élnek légburokba zárt diaszpórájukban. Az őshonos faj élő, szerves metropolisza az univerzum legkülönösebb teremtményeinek ad otthont, akikkel kizárólag a különleges adottságokkal rendelkező emberek, a konzulok képesek kommunikálni.

  Ariekán emberöltők óta minden a legnagyobb rendben zajlik, és Konzulváros éli a világtól elzárt gyarmatok békés, unalmas életét. Egészen addig, amíg egy újonnan érkező hajó és furcsa utasai fel nem borítják a megszokott egyensúlyt…

  Avice kislányként azt hitte, Konzulváros maga az egész a világ – aztán egyike lett azoknak a keveseknek, akik kijutottak a gyarmatosított űrbe, ahol különös hajók siklanak a mindennapi világ alatti térben. Mire visszatér egykori otthonába, már teljesen más szemmel nézi a valaha természetesnek vett furcsaságokat, és bármennyire is tiltakozik ellene, mégis központi szerepet játszik a bolygót megrengető eseményekben.

Ezúttal nem bajlódnék a fülszöveg méltatásával, illetve külön ajánlással sem - egy biztos, aki még sosem olvasott sci-fit, ne ezzel a regénnyel kezdje, de később semmiképpen se felejtse el ezt is elolvasni! - inkább igyekszem spoilermentesen írni a bejegyzést.

  Már bő három hónapja adós vagyok ezzel a recenziószerűséggel (ezúton is mea culpa), és szerencsésebb/gyorsabban olvasó/tapasztaltabb bloggerek már bőven megelőztek. Így a megszokottól eltérően ezúttal bizony nekifeküdtem végigolvasni több értékelést és blogbejegyzést is a sajátom megírása előtt, hogy minél kevésbé ismételjem, amit már előttem más kifejtett ezzel a regénnyel kapcsolatban – szerencsére úgy vettem észre, mindnyájunkat kicsit másképp ihletett meg. A legnagyobb vélemény-rokonságot ezúttal @Noro értékelése jelenti – szinte mindenben egyetértek azzal, amit írt. (OFF: Talán ezért is lehetséges, hogy még álmodtam is vele a napokban, pedig tudtommal személyesen mindeddig még sosem találkoztunk - valószínűleg ezért lehetett, hogy álmomban a már oly sokat olvasott értékelései stílusában beszélt hozzám…)

  Szeretek mindenféle elméletek gyártani, nem megszállottan, csupán hobbi szinten elgondolkodva dolgokon, és természetesen minél abszurdabb a felvetés, annál érdekesebb – bár a végkonklúzió sok esetben mégis az, hogy mindez talán korántsem annyira abszurd, mint amennyire első ránézésre tűnt…

  Számomra ez a regény hozta meg a bizonyosságot, hogy az ember agyában (az enyémben biztosan) van egy állati bonyolult és kiszámíthatatlan módon működő kapcsolótábla, ami szeret szórakozni a tulajjal, és ki tudja mi alapján, véletlenszerűen kapcsolja le/fel/ki/be azt a milliónyi akármit a fejemben.
  Hihetetlen módon felcsigázott, hogy a Miéville-rajongók tábora milyen izgalommal várta a Konzulváros megjelenését, hamar átragadt rám is a lelkesedésük, és jól fejlett könyvrozsomák módjára lecsaptam a Perdidóra és az Armadára is, természetesen elolvasni nem jutott már időm őket a Konzulváros előtt, így továbbra sem sejtettem, mire is számítsak. A megjelenéskor hamar rávetettem magam, de hihetetlen kínszenvedés után a 70. oldal környékén eltettem későbbre, mondván ehhez pihentebb agyra lesz szükség – régen éreztem már ilyen mértékű diszharmóniát saját magam és egy könyv között. (Meg is ijedtem, hogy ezúttal jön a meggondolatlan-rozsomák pofára esése, és a másik két Miéville-kötet olvasatlanul fog új gazdát keresni.)

Különböző időpontokban még nekifutottam párszor, és végre most az utolsó alkalommal a kis manó/mumus/neuron végre megtalálta a megfelelő beállítást a kapcsolótáblámon: egy csapásra minden értelmet nyert. Hirtelen Konzulvárosban találtam magam, 15 oldallal később már én voltam Avice… (Jellemző amúgy, hogy férfi szerzőre van szükség ahhoz, hogy olyan női főhősű E/1-es regény szülessen, ami nekem igazán tetszeni tud. :D)

  A nem túl zökkenőmentes indítás után viszont nagyon hamar ráéreztem, hogy nekem bizony még sok Miéville-t kell olvasnom, így a szerzeményeim is fellélegezhetnek a polcon. Ennek az oka pedig egyszerűen az, hogy törekszik arra, hogy az emberitől minél távolabb álló elképzelései, ötletei legyenek – én pont ugyanezért csinálom a bevezetőben említett elmélet-gyártási kis játékaimat.

  Mert nincsen új a Nap alatt. Az ember, bármennyire idegen idegeneket, más világokat próbál is megalkotni a képzeletében, sajnos csakis kizárólag abból építkezik, amit már látott valahol, soha nem lesz képes újat alkotni, csak átrendezni a már meglévő elemeket, ami ugyan hozhat újszerű eredményt, de sohasem képes kilépni önnön árnyékából. Viszont ez számomra az egyik alapvető oka annak, hogy beleszeretek (folyamatosan egyre jobban) a sci-fi műfajába, mert vannak ilyen elmék, akik igyekeznek a végletekig feszegetni ezeket a határokat – ki tudja, talán egyszer mi is elkezdünk majd egy valóban új nyelvet beszélni/gondolni.

(Előttem sokan hozták fel ellentétként Egan Diaszpóráját, de én inkább párhuzamként említeném ebből a szempontból az ott szereplő, SPOILER a kizárólag több dimenzióban értelmezhető, észlelhető idegeneket. SPOILER VÉGE)

  Erősen szubjektívre sikerült ez az írás, mellőz bármiféle igazi elemzést*, de remélem egyértelmű, mennyire lázba hozott a regény, és terjed tovább a Miéville olvasók tábora!

Sok ilyen sci-fit még!

Kiadó: Agave Könyvek
Megjelenés: 2013
ISBN: 9786155272127
Oladalak száma: 464
Fordította: Juhász Viktor
Borító: puhakötés ragasztva

Köszönet a kedvezményes példányért az Agave Könyveknek!

Lynn

*ajánlom:

Szubjektív Kultnapló http://kultnaplo.blogspot.hu/2013/04/china-mieville-konzulvaros.html

Profundus Librum http://profunduslibrum.blogspot.hu/2013/06/china-mieville-konzulvaros.html

SFmag http://sfmag.hu/2013/05/01/china-mieville-konzulvaros-a-nyelv-hatalma/

Érkezik Az utolsó gyarmat!

A héten érkezik a Vének háborúja sorozat 3. kötete az Agave Könyvektől - Az utolsó gyarmat!

·          

         Az utolsó gyarmat akkorát üt, hogy a világegyetem adja a másikat, és közben el is gondolkodtat.”

Rick Kleffel, The Agony Column

·                  „Scalzi magával ragadóan ötvözi a földön túli világokon játszódó kalandokat a politikai intrikával, szüntelenül fenntartva az olvasó érdeklődését.”

Booklist

·         „Pörgős politikai thriller markáns szereplőkkel, emlékezetes párbeszédekkel és hiteles, eredeti tudományossággal.”

The Guardian

Rövid tartalom:

 

Katonai szolgálata végeztével John Perry leszerelt, és eseménytelen veteránéveit Huckleberry távoli bolygóján tengeti, ahol a Gyarmati Szövetség falusi békebírójaként a telepesek tyúk- és kecskepereiben szolgáltat igazságot. A korábban a Különleges Erőknél szolgáló feleségével, Jane Sagannel él együtt, több hektáros tanyájukon földet művelnek, és büszkeségtől dagadó kebellel figyelik, hogyan cseperedik örökbefogadott lányuk, Zoë.

A falusi idill nyolc évét azonban egy csapásra fenekestül felforgatja, amikor a Gyarmati Szövetség fejese kopogtat a portájukon. Az emberek gyarmatbirodalma ugyanis politikai válság szélére sodródott: a maroknyi telepes segítségével létesített egykori kolóniák az évek során annyira megerősödtek, hogy egy ideje maguk is gyarmatosítási jogot követelnek saját bolygóiknak. Ki más lehetne rátermettebb kormányzója a baljós nevű Roanoke-ra készülő, tíz külön világról érkezett, önfejű telepesnek, mint Perry, a békebíró és az ellentmondást nem tűrő Sagan? Az új kolóniához a Gyarmati Szövetség nagy reményeket fűz, de nem csak azért, mert ezzel megzabolázhatja az elégedetlenkedő gyarmatokat, hanem egy ennél grandiózusabb, magasztosabb cél hajtja, mely egyben Johnt és Jane-t is a galaktikus politika, ármány és cselszövés legmélyebb vízébe dobja, a fejük felett lebegő háború árnyáról már nem is beszélve?

A szerzőről:

 John Scalzi az ezredforduló után feltűnt sci-fi írók nemzedékének termékeny és invenciózus tagja. Több stílusban és médiában kipróbálta magát: ír filmrecenziókat, ismeretterjesztő könyveket és esszéket. Dolgozott kreatív tanácsadóként a Csillagkapu Univerzum tévésorozatban; népszerű blogja, a Whatever pedig az egyik legrégibb a maga nemében. A Vének háborúja az első műve, mára kultkönyvvé vált, és további négy része jelent még meg. Scalzi szakmai elismerését jelzi, hogy 2010-ben megválasztották az Amerikai Science-Fiction és Fantasy Írószövetség elnökévé. Jelenleg az ohiói Bradfordban él feleségével és lányával.

Elhunyt James Gandolfini

Olaszországban töltött nyaralása alatt, 51 éves korában szívrohamban elhunyt James Gandolfini. A drága embert leginkább a Sopranos című sorozatból ismerhettek, amiben ő volt a New Jersey olasz maffia feje, Tony Soprano.

Én azt hittem hogy elsírom magam reggel, amikor megláttam a hírt. Ez az ember az egyik legjobb színész volt mostanában, és ráadásul épp most csináltak volna vele egy új sorozatot (Criminal Justice), amikor már elkezdtem aggódni miatta hogy elhanyagolják a Sopranos vége óta. A szívem szakad meg.

Filmváró: Az acélember

2013. június 20. Az acélember (Man of Steel)

Szupermennn, aki végre-végre-végre megtanulta hordani az alsónadrágját! Érkezik hozzánk a jövő héten! Az előzetes alapján ezeket a várakozásokat állítom fel: 
- Pozitívumok: Henry Cavill mint Clark Kent, aki igazából egy életre kelt görög istenszobor. Nem, komolyan, ebben semmi szexuális töltet nincs, egész egyszerűen az az ókor óta felfedezett anatómiai tény, hogy a szépen artikulált emberi külső kellemes az emberi szemnek. Azaz: akármi is fog történni ebben a filmben, kellemes lesz nézni, mert Henry Cavill lesz benne, akinek a kockás hasától a szögletes álláig minden porcikája márványból lett kifaragva, aztán jött egy kékhajú tündér és igazi fiút varázsolt belőle.
További pozitívum: visszavettek a komikus elemekből, az alsónadrág betűrése is erre utal. Ez jó. Vegyük komolyan a dolgokat. Batman is leadta a mellbimbós egyenruhát.
- Negatívum: ha az előzetes időbeosztása alapján lehet következtetni a film időbeosztására, akkor nagyon sok köldöknézegetés és egy pici akció lesz benne, vagy, B verzió, hogy sok köldöknézegetés - pici akció - egzisztenciális válság - nagy csinnadrattás akció - fin. 
Majdmeglássuk mi lesz ebből. Egyelőre ígéretes.

Selina Kyle

A hobbit 2 előzetes baljós árnyakat vet előre

Decemberben érkezik A hobbit második része. Kicsit bosszant a SMAUG a magyar címben, mert félreértésekhez fog vezetni, bár belátom hogy a SZMÓG meg hülyén néz ki.

Itt van a gyönyör. A játék lényege, hogy találjuk meg az eredeti történetet benne.

Nem sikerült? Nem csodálom. Már egyszer kipuffogtam magam azon hogy egy 300 oldalas könyvből hogyan voltak képesek három egész estés filmet csinálni, de ebből az előzetesből egyértelművé válik - hát bizony úgy, hogy írtak még másik történeteket hozzá. LEGOLAS ott ugrál benne. Meg valami vörös hajú tündespiné. Kik ezek? Meg megint azok az orkok, akiket pedig már azt hittem hogy kinyírtunk az előző részben...?

Persze művészi szabadság meg minden, de nem lett volna egyszerűbb a főszereplőt máshogy elnevezni, aztán kész, és nem lettek volna félreértések ebből...? A szomorú az benne, hogy Jackson bátyánk tulajdonképpen nem is írt új történetet, csak kicsit átírta a Gyűrűk Urát. Harcos hercegnő (=Arwen), szerelmi szál, orkok, harcolás, Gandalf, küzdelem a gonosz ellen aki Szauron, jaaa meg egy sárkány, de ha a végén kiderül hogy a sárkányt is Szauron mozgatja akkor morcos leszek.

Selina

Mégis lesz idén új Berry?

  A drága Ulpius már-már belefullad a sok kéjbe, pedig mintha régebben változatosabb repertoárjuk lett volna. Sose voltam nagy rajongójuk, de 1-1 könyvük mindig érdekelt. Nemrég vettem meg a Perdido pályaudvar, végállomást, igencsak leesett az állam, mikor megláttam, ki adta ki...

  Mindezek ellenére megeresztettem náluk egy óvatos, puhatolózó kérdést még a Könyvfesztiválon, hogy legalább új Steve Berry könyv jön-e még idén? Az is bőven guilty pleasure kategória, én többek közt az ő könyveivel kapcsolódom ki, de azért mégis. Azt a választ kaptam, hogy neeeem, idén nem valószínű, de hát még bármi változhat... Nos ez volt áprilisban, röpke két hónappal később már ott tartunk, hogy meg is jelenik A Jefferson-kód... naná, a kiadó honlapján nincs dátum, de a nagyobb könyváruházakban június végére ígérik - kíváncsian várom a fejleményeket.

Lynn

Egyszervolt - modern mese László Zoltán módra

 László Zoltán regénye is az idei (84.) Könyvhétre jelent meg, amelyre nagyon sokan vártunk - mutatja ezt, hogy mekkora sor kígyózott a dedikáláson, így még csak messziről sem láthattam a szerzőt, nem hogy személyesen dedikáltathassak vele (dedikált példányom lett szerencsére, de remélem nem az utolsó tőle).

Fülszöveg: (spoilermentes)

TE IS AZT HISZED, HOGY A MESÉK CSAK A KÉPZELET SZÜLÖTTEI?
TALÁN JOBB IS ÍGY.
AZ IGAZSÁG NÉHA KIFEJEZETTEN ÉLETVESZÉLYES.
  Karsa Harlan egy budapesti kórház patológiai osztályán dolgozik, és időnként emlékezetkiesései vannak. E két tény önmagában is beárnyékolja az életét, na meg a nőkhöz való viszonyát. Amikor azonban akaratán kívül belekeveredik a mesehősök leszármazottainak belső intrikáiba, egy csapásra vonzóbbnak tűnik a korábbi józan, unalommal bélelt élete. Csakhogy a normálishoz már nincs visszatérés, ha az ember megtudja, hogy elfeledett gyerekkora egyáltalán nem nevezhető hétköznapinak. Ha iratmániás hétfejű sárkányok, a parlamenti képviselőket manipuláló óriások és legalább két potenciális barátnő teszi kiszámíthatatlanná a mindennapjait.
  Harlan csak úgy élheti túl az egyre veszélyesebb kalandokat, ha a maga kezébe veszi a dolgok irányítását, és dacolva az ellene szövetkezett erőkkel, fényt derít saját múltjára. A nyomok pedig a mesehősök titokzatos őshazájába, Transzóperenciába vezetnek.

Hangyányit spoileres fülszöveg, de szerencsére nem vészesen, alapvetően megfelel a célnak. Aki a könyv olvasására adná a fejét, könnyed, izgalmas, fanyar humorral fűszerezett urban fantasyt kap. Teljes nyugodtsággal ajánlom olyanoknak is, akik amúgy nem a műfaj rajongói - a sok budapesti és egyéb magyar hivatkozás teszi számunkra igazán szerethetővé ezt a könyvet.

Értékelés: (Vigyázat! Nyomokban cselekményleírást tartalmazhat!)

  Még mindig nem lopta be magát teljesen és feltétel nélkül a szívembe a fantasy műfaja, bár ahogy egyre több ilyet olvasok, talán tényleg urban fantasykra kéne koncentrálnom, ezekkel valahogy egészen jó viszonyban vagyok. Az első ilyen olvasmányom talán pont a szerző egy korábbi műve volt (legalábbis mindenképpen az első, amiről tudtam is már, hogy na ez például ez a műfaj), a Nagate.  Teljesen véletlenszerűen választottam ki, már nem is emlékszem mi alapján (talán a borító keltette fel a figyelmem - ugyan, mint kiderült, a könyvhöz nem sok köze volt), és nagyon kellemes élményként él bennem azóta is, nem meglepő hát, hogy ennyire vártam én is ezt a könyvet.

  Arról, hogy mennyire felkapott most a mesefeldolgozás téma, már szóltam korábban (lásd a Vajákról szóló bejegyzésem), nem csoda, ha kezdenek új(?) toposzok kialakulni, amelyektől nem lehet szabadulni, akár tudatosan kerülnek egy új műbe, akár nem. Lehet, csak én találkozom mostanában túl sok ilyen témájú filmmel (illetve inkább sorozattal), könyvvel, de rengeteg ismerős elem jött szembe a történetben, és itt most nem a mesei alapelemekre gondolok.

  Elsőként maga Karsa Harlan emlékeztet engem Kirillre (Lukjanyenko: Világok őre, Őrök világa), ahogyan belecsöppennek egy számukra teljesen új világba. Természetesen ez nem egy ritka eset, hogy a főhős hirtelen egy olyan valóságban találja magát, amiről eddig sejtése sem volt, valahogy mégsem Harry Potter volt az első gondolatom Harlan kapcsán (esetleg még Nick Burkhardt a Grimmből /NBC/)... De ha már Harry Potter, azért itt is felbukkan egy Kóbor Grimbusz típusú járat. :) A sci-fi rajongók külvilágtól elzárt kommunájának ötlete megvalósul Eurékában tudósokkal (Eureka - Syfy), az elzárt/elvarázsolt város időtorzítással fűszerezve pedig Storybrooke is lehetne (Once Upon A Time - ABC).

 Biztosan sok, ezeknél korábbi példával is lehetne élni, sajnálom is, hogy hirtelen nem jut több irodalmi előkép az eszembe. Mindezzel nem arra próbálok kilyukadni, hogy nincs semmi új a nap alatt (bár egyébként tényleg nincs, de erről majd máskor), és ez probléma lenne - egészen addig nem az, amíg a szerző elegendő többletet tud hozzáadni a meglévő elemekhez, hogy ne csak egy összetákolt katyvasz legyen a végére. Nos én úgy érzem, László Zoltán egészen jól megoldotta ezt a feladatot.

  Nagyon jó dolognak tartom, hogy elhozta nekünk Budapestre ezt a fajta világot. Pár napig (vagy talán tovább is) mindenképpen a hatása alatt leszek, és más szemmel nézem Budapestet, illetve ha valaha Pesthidegkúton járok, biztosan eleresztek majd egy vigyort, bármikor is jöjjön el ez a nap. Őszintén nem is bánnám, ha egyszer kiderülne, hogy ebből a sok alternatív világból valamelyik ténylegesen létezik is. "Mindenhol mese van."

  Nagy erénye még a könyvnek az a fanyar, ironikus humor, amely jellemzi, és ráadásul nem is csak a hazai viszonyokra való utalásokban jelenik meg. Egyik kedvenc elemem az Adminisztráció hét fejű sárkánya, aki folyamatosan váltogatja a fejeit - egyszerűen zseniális. Nem tudom, találkozott-e már a szerző Litkai Gergellyel, esetleg Kőhalmi Zoltánnal, ha nem, remélem megtörténik egyszer - felettébb kíváncsi lennék rá, mit hoznának össze, ha bezárnánk őket egy szobába ötletelni akár csak egy órára. :)
  Szerencsére maga a történet sem lett klisés, sőt, és a szerelmi szál is pont megfelelő mértékben volt romantikus. Összességében egy nagyon pozitív olvasmányélmény volt, úgyhogy azt hiszem elérkezett az ideje, hogy a szerző sci-fi műveiből is olvassak végre - amíg nem érkezik a következő könyve. :)

Kiadó: Agave Könyvek
Megjelenés: 2013
ISBN: 9786155272240
Oladalak száma: 256
Borító: puhakötés ragasztva

Köszönet a kedvezményes példányért az Agave Könyveknek!

Lynn Marchmont

Várható megjelenések - Agave Könyvek

  Alig ért véget a Könyvhét, máris bombáznak az őszi megjelenésekkel - hogyha sikerül is könyvvásárlás nélkül átvészelni a nyár további részét, az ősszel már semmiképp se érezzük magunkat biztonságban.

Ezúttal az Agave Könyvek leplezte le pár őszi tervét.

  Elsőként itt van a nagy sikerű Vének háborúja sorozat harmadik része John Scalzi tollából: Az utolsó gyarmat, amivel meg sem várják az őszt, hanem már júliusban érkezik, akkora rá az érdeklődés. Nem csodálom, én is egészen odáig vagyok az első két kötetért, és várom a folytatást! Ezúttal újra Jonh Perryvel kalandozhatunk.

A borító illeszkedik az eddigiek sorába, de ezúttal igen figyelemfelkeltő, méregzöld alapszínt kapott.

(Lassan érik, hogy a szerzőt is elrángassák kishazánkba, biztosan bőven lenne rá érdeklődés...)

  Egy másik sorozat is folytatódik: Dan Simmons Hyperion Cantosának zárókötete, az Endymion felemelkedése is érkezik. Vannak, akik sokkal régebben várnak erre nálam - én mindössze bő másfél éve olvastam a Hyperiont (ez volt az első regény, amit már molyosként olvastam), illetve ez indította be nálam az egyre erősödő rajongást a sci-fi műfaja iránt, így talán én sem teljesen alaptalanul vagyok ennyire izgatott.

  Egyben ez most figyelmeztetés is, mert a szeptember hamar itt van, én pedig  - szégyen, tudom - még nem olvastam el a közbenső két kötetet, úgyhogy ezt sürgősen pótolnom kell, ha meg akarom valósítani a tervem, hogy egy szép nagy posztban megemlékezzek az egész sorozatról az utolsó kötet megjelenése kapcsán.

Végül sikerült felpiszkálniuk Christopher Moore újonnan megjelenő könyve kapcsán is, ami igencsak érdekesnek ígérkezik - a Sacré Bleu. Röviden az agaveblogról:

"Ez egy újabb lehetetlen mű a szerzőtől, főszerepben egy pékkel, aki Henri Toulouse-Lautrec-kel alkot nyomozópárost, hogy kiderítsék a rejtélyét Vincent van Gogh állítólagos “öngyilkosságának”. A kötetben rengeteg festmény szerepel (képi valójukban is!), imádni fogjátok."

Úgy legyen. :)

Természetesen ez nem a teljes lista (a fenti linken megtaláljátok az erről szóló Agavés blogbejegyzést), a többi könyvről egyelőre még nem tudom, hogy érdekel-e, de idővel ez még változhat :)

Lynn Marchmont

Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Julian Barnes Man Booker díjas regénye az idei Könyvhétre jelent meg a Partvonal Szépirodalom sorozat 5. köteteként. A sorozatba eddig nem kisebb szerzők művei kerültek, mint Moravia és Maugham (Keilsonról eddig nem hallottam korábban, de ilyen társaságban biztos, hogy rossz nem lehet).

Fülszöveg (spoilermentes)

  Tony Webster mindig is óvatosan élt, ám egy ügyvédi levél váratlanul felkavarja az elvált, magányos férfi nyugdíjas hétköznapjait. Kiderül, hogy örökölt, és hagyatéka nem más, mint Adrian Finn, a mindig is különcnek tartott fiatalkori barát naplója. A sorok olvasása közben negyven évvel ezelőtti szerelmek, barátságok, kamaszkori lázadások emlékei törnek a felszínre, és az idős férfi elhatározza, hogy felkutatja a rejtélyek kulcsfiguráját, első szerelmét, Veronicát. Személyes találkozásuk új megvilágításba helyezi a múltat és a saját felelősségét abban a tragikus halálesetben, amelyre már évtizedek óta nem gondolt.

  A regény keretét adja meg a fülszöveg, jelen esetben ez jó megoldás - épp eleget sejtet, a történetben rejlő mélység pedig ezúttal tökéletesen megfelel annak, amit a műfaji besorolása alapján várunk. Bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti szépirodalmat - tömör, de annál felkavaróbb formájában.

Értékelés (Nyomokban cselekményleírást tartalmazhat!)

  Nagyon szeretem a novellákat, karcolatokat, mint rövid terjedelmű prózai műformákat, mégis valamiért általában idegenkedem a rövidebb regényektől. Valószínűleg attól tartok, hogy vagy egy kidolgozatlan regényt, vagy egy túl bő lére eresztett novellát kapok. Szerencsére itt egy újabb szerző, aki rácáfol erre - Barnes remekül felépített műve is olyan kivétel, amely újra meghozza az ember kedvét az olvasáshoz, különösen a szépirodalom olvasásához.

  A főhős - Tony Webster - az első 70 oldalon elmeséli élete történetét a gimnáziumi éveitől kezdve a jelenig, nyugdíjas napjaiig. Mindenről és mindenkiről pontosan annyit árul el, amennyire a későbbi események megértéséhez szükség lehet. Élete átlagosnak mondható, leszámítva, hogy két ismerőse is rejtélyes körülmények között öngyilkos lesz.
  Érdekes, ahogyan utólag visszanéz az ifjúkori énjére és barátaira, akiknek minden magától értetődő - filozófiai értelemben. Sziporkáznak, humorosak, élettel teliek - a barátságuk sajnos mégsem elég erős, hogy a későbbiekben is kitartson. Nem sokkal ezután megjelenik az örök problémaforrás - a nő. Veronica lesz Tony számára a félig beteljesületlen nagy szerelem, a tökéletesen érthetetlen nő, aki ráadásul a szakításuk után különc barátja, Adrian Finn karjaiban köt ki. Itt szakad meg végleg a kapcsolat a két barát között, lezárul Tony életében egy fejezet, továbblép. Leél 40 évet úgy, hogy szinte nem is gondol rájuk. Megnősül, apa lesz, elválik. Egyedül él, már nyugdíjas, amikor a váratlan örökség felbolygatja az emlékeket.

  Adrian naplója az örökség, amely felfedhetné az okot, amiért a lelkileg mindig oly stabil fiú mégis ennyire fiatalon véget vetett az életének. Itt kezdődnek az igazi furcsaságok - hogyan került Veronica anyjához a napló? Miért nem akarja Veronica, hogy a napló eljusson Tonyhoz? A Veronicával való újbóli találkozás, illetve az azt megelőző játszmák mind borzasztó kisszerűnek és talán visszataszítónak is tűnnek a végkifejlet fényében.

  Tony Webster egy átlagos fickó. Elméleteket gyárt, próbálja megérteni az ok okozati viszonyokat, mégsem látja a fától az erdőt, nem képes csupán az elméletein keresztül igazából megismerni az őt körülvevő embereket. Hiába nem a legszimpatikusabb főhős, akivel olvasmányaim során találkoztam, azért mégis sok gondolkodni valót ad, ahogyan viselkedik, visszaemlékezik. Eleinte egészen kellemes a stílus, de ahogy halad, egyre keményebb, és a végén természetesen azért rendesen földhöz is vág.

  Az egyik legérdekesebb, hogy adott életkorban mennyire másképp lát az ember bizonyos dolgokat. Amíg fiatal (15-25 éves), addig szentül meg van győződve róla, hogy mindent helyesen átlát, tökéletesen megért, és ezen a véleményén ő bizony soha nem is változtat majd - különösen furcsa ez abban az időszakban, amikor leginkább formálódunk, és a legtöbbet változhatunk. Szokatlan belegondolni abba is, hogy az emlékekből mi marad hosszú idő elteltével - sokszor olyasmi, ami nem is velünk történt meg, vagy nem is pont úgy, ahogyan az emlékképeinkben látjuk. Ehhez kapcsolódik az is, hogy mindezek a dolgok másokban hogyan élnek tovább, hogy a kimondott, pláne leírt szónak milyen ereje lehet - amire mi alig emlékszünk, hagyhat másban mély nyomokat, hatással lehet az életére...

  Barnes könyve mindössze 170 oldal, mégis kellően tömör, így én azt javaslom, nem kell kapkodni vele, hagyni kell időt arra, hogy közben megálljunk és elgondolkodjunk. Nem egyedül a Tonyval történteken, hanem saját életünkön is. Hagyni kell, hogy felforgassa a lelkivilágunk, hiszen talán leginkább erre hivatott - szeretem az ilyen könyv formában megjelenő megállító táblákat.
 Az egész sorozat megjelenése nagyon jól sikerült, de ezé a köteté különösen. A magyar cím pedig egyenesen zseniális, remekül illik a könyvhöz! Bátran ajánlom bárkinek, aki szereti a szépirodalmat, amely rendesen kifacsar. Bárkinek, akinek van bátorsága közben hasonló őszinteséggel egy kicsit saját magába is nézni.

Kiadó: Partvonal
Megjelenés: 2013
ISBN: 9786155283086
Fordító: Karáth Tamás
Oladalak száma: 176
Borító: kemény fedél, védőborítóval

Köszönet a könyvért a Partvonal Kiadónak!

Lynn Marchmont

Napi FP rovat indul!

Nem ritkán érezzük azt, hogy legszívesebben falba vernénk a fejünket valami láttán, úgy döntöttünk az érdekesebbeket megosztjuk veletek is - sírjunk-nevessünk rajtuk együtt, osszuk meg az esetleges kínszenvedést, hátha kevésbé lesz fájdalmas. Az újonnan induló Napi FP* rovatunk ezeknek a kis szösszeneteknek, agymenéseknek ad helyet.

Selina & Lynn

*facepalm - mi más :)

Friss hírek a blogon!

Az új felületen helyet kapnak a hírek is - amint értesülünk bármi (számunkra :P) érdekesről filmes-könyves téren, nem habozunk azonnal megosztani veletek is! :)

Mi mindenről lesz itt szó?

Új filmekről, sorozatokról, a várható premieridőpontoktól kezdve rendezőkön, színészeken át bármiről, amiről úgy érezzük, hogy tudnotok  kell nektek is. Könyves viszonylatban a megjelenéseken, szerzőkön kívül különböző könyves eseményekről olvashattok - bemutatókról,  dedikálásokról, fesztiválokról...

Selina & Lynn

Elköltöztünk!

Kedves Eddigi és Új Olvasóink!

 Elérkezett végre ez a pillanat is - elköltöztettük a blogot az előző helyéről (a régi bejegyzések ott olvashatók továbbra is - lásd az Archívumot)! A név maradt, mi is ugyanazok vagyunk, de a korábbi tapasztalatok alapján pár dolgon változtattunk.

 Bár még bőven fejlesztés alatt az új oldal, a hosszú kényszerszünet után már egyikünk sem bírt magával, így amint az alapfunkciókat sikerült beüzemelni, máris érkeznek az első posztok!
 Változás márpedig nem csak a küllemben, webcímben, hanem a tartalomban is bekövetkezik - ezentúl az eddig megszokott film- és könyvkritikák mellett aktuális híreket is közlünk, illetve a folyamatosan frissülő aloldalakon megtalálhatjátok az általunk várt filmpremiereket, könyvmegjelenéseket is. (No meg az éppen aktuális agymenéseinknek is szorítunk egy kis helyet.)

Reméljük, minél többen találtak a blogunkon valami kedvetekre valót! :)

Selina és Lynn

Tajtékos napok

"Insanity is doing the same thing over and over again and expecting different results." Ennek fényében én kétségtelenül nem vagyok normális. A Tajtékos napok, Boris Vian zseniális műve évek óta az egyik kedvenc könyvem volt, legalább nyolcszor elolvastam, így aztán elképzelhető hogy mekkora izgalomba jöttem, amikor kiderült, hogy filmet készítenek belőle drága francia barátaink. A probléma csak az vele, hogy egyszer sem sikerült még elolvasnom úgy azt a könyvet, hogy ne bőgtem volna végig úgy nagyjából a felétől, pedig nem vagyok az a sírós típus alapvetően. Erre mit csinálok? Elmegyek és megnézem a filmet, és arra számítok, hogy majd nem fogok bőgni rajta mint egy csecsemő?? Pontosan. Bejött? Hát rohadtul nem.

Annyira bíztam magamban, hogy még zsebkendőt sem vittem magammal, és szégyen szemre úgy kellett kedves Lynntől kölcsönkérni, amikor már taknyom-nyálam összefolyott.

Node, ugorgyunk. Ez inkább csak aféle figyelmeztetés akart lenni, hogy amikor elmentek megnézni a Tajtékos napokat, egy tizes csomag zsepit készítsetek be, és rakjatok fel vízálló sminket. Mert az nyilvánvalóan nem opció, hogy ezt nem mentek el megnézni.

Nézzük az alapadatokat. Michel Gondry - ismerjük őt, Amelie csodálatos élete, Tekerd vissza haver, Egy csodálatos elme örök ragyogása. Abszurditás, retro kütyük, profizmus. Első ránézésre belőhető a stílusa. Nem vagyok egy teljes mellszélességgel támogató rajongója, de a Tajtékos napok rendezését senki nem tudta volna jobban megcsinálni, mint ő. 

A Tajtékos napok ugyanis azt tükrözi, ami egy elég komoly tudatmódosítók hatása alatt álló ember fejében foroghat, a valóság nem tűnik el, de eléggé módósul, a csengő leszalad a falról, egereknek emberarca nő, az asztal hullámos, és tánc közben megnyúlnak a lábszáak, miközben ugatnak és megszöknek a cipők.

Az egyik főszerepben Audrey Tautou-t láthatjuk, aminek nem örültem annyira, mert szerintem nem passzolt hozzá a szerep, de ez már ízlés kérdése, igazából nem volt rossz, de lehetett volna bárki más is, így meg túl nagy hangsúly került az ő karakterére. De tekintve, hogy a film többi része úgy volt tökéletes ahogy volt, ezt az egy apró hibát talán megbocsátom. Mostazegyszer.

A történet nagyjából egyetlen mondatban összefoglalható. Colin és Chloé összeismerkednek ("Magát Duke Ellington hangszerelte?"), összeházasodnak, aztán kiderül, hogy Chloé tüdejében egy lótuszvirág nő, ami elszívja az erejét. Igen, lótuszvirág. De ezt nem kell őgy felfogni, mint egy sci-fit, mert a lótuszvirág Vianföldön egy általánosan elfogadott betegség, ami azonban sajnos egyúttal csak nagyon nehezen gyógyítható. Virágokkal kell gyógyítani. De néha az operáció sem elég.

Azért merek történetfordulatokat lelőni, mert a Tajtékos napoknak úgysem a sztori a lényege, hanem a már emlegetett hangulat, és az a rengeteg apró szellemesség, ami a részletekben rejlik. Azt pedig úgyis hiába írnám le ide, mert sem Boris Vian, sem Michel Gondry nem vagyok.

Na jó, csak egyet, csak egyet!! Ezt úgyis ismeritek. Naaa...! 

A koktélzongora. Voilá! Tudjátok, mit tud egy koktélzongora? Lejátszol rajta egy számot, és a billentyűk, pedálok különböző italokhoz vannak kötve, tehát ahogy játszol rajta, a darab végén ott lesz a koktélod. Ja, és a jég, lime, tojás, szintén benne vannak a képletben. Nekem kell egy ilyen.

Selina Kyle