2013. július 17., szerda

Konzulváros - a város, ami nem olyan, mint...

  Az ismert univerzum peremén, az Arieka nevű bolygón áll Konzulváros, ahol az emberek nemzedékek óta békésen élnek légburokba zárt diaszpórájukban. Az őshonos faj élő, szerves metropolisza az univerzum legkülönösebb teremtményeinek ad otthont, akikkel kizárólag a különleges adottságokkal rendelkező emberek, a konzulok képesek kommunikálni.
  Ariekán emberöltők óta minden a legnagyobb rendben zajlik, és Konzulváros éli a világtól elzárt gyarmatok békés, unalmas életét. Egészen addig, amíg egy újonnan érkező hajó és furcsa utasai fel nem borítják a megszokott egyensúlyt…
  Avice kislányként azt hitte, Konzulváros maga az egész a világ – aztán egyike lett azoknak a keveseknek, akik kijutottak a gyarmatosított űrbe, ahol különös hajók siklanak a mindennapi világ alatti térben. Mire visszatér egykori otthonába, már teljesen más szemmel nézi a valaha természetesnek vett furcsaságokat, és bármennyire is tiltakozik ellene, mégis központi szerepet játszik a bolygót megrengető eseményekben.


Ezúttal nem bajlódnék a fülszöveg méltatásával, illetve külön ajánlással sem - egy biztos, aki még sosem olvasott sci-fit, ne ezzel a regénnyel kezdje, de később semmiképpen se felejtse el ezt is elolvasni! - inkább igyekszem spoilermentesen írni a bejegyzést.

  Már bő három hónapja adós vagyok ezzel a recenziószerűséggel (ezúton is mea culpa), és szerencsésebb/gyorsabban olvasó/tapasztaltabb bloggerek már bőven megelőztek. Így a megszokottól eltérően ezúttal bizony nekifeküdtem végigolvasni több értékelést és blogbejegyzést is a sajátom megírása előtt, hogy minél kevésbé ismételjem, amit már előttem más kifejtett ezzel a regénnyel kapcsolatban – szerencsére úgy vettem észre, mindnyájunkat kicsit másképp ihletett meg. A legnagyobb vélemény-rokonságot ezúttal @Noro értékelése jelenti – szinte mindenben egyetértek azzal, amit írt. (OFF: Talán ezért is lehetséges, hogy még álmodtam is vele a napokban, pedig tudtommal személyesen mindeddig még sosem találkoztunk - valószínűleg ezért lehetett, hogy álmomban a már oly sokat olvasott értékelései stílusában beszélt hozzám…)

  Szeretek mindenféle elméletek gyártani, nem megszállottan, csupán hobbi szinten elgondolkodva dolgokon, és természetesen minél abszurdabb a felvetés, annál érdekesebb – bár a végkonklúzió sok esetben mégis az, hogy mindez talán korántsem annyira abszurd, mint amennyire első ránézésre tűnt…

  Számomra ez a regény hozta meg a bizonyosságot, hogy az ember agyában (az enyémben biztosan) van egy állati bonyolult és kiszámíthatatlan módon működő kapcsolótábla, ami szeret szórakozni a tulajjal, és ki tudja mi alapján, véletlenszerűen kapcsolja le/fel/ki/be azt a milliónyi akármit a fejemben.
  Hihetetlen módon felcsigázott, hogy a Miéville-rajongók tábora milyen izgalommal várta a Konzulváros megjelenését, hamar átragadt rám is a lelkesedésük, és jól fejlett könyvrozsomák módjára lecsaptam a Perdidóra és az Armadára is, természetesen elolvasni nem jutott már időm őket a Konzulváros előtt, így továbbra sem sejtettem, mire is számítsak. A megjelenéskor hamar rávetettem magam, de hihetetlen kínszenvedés után a 70. oldal környékén eltettem későbbre, mondván ehhez pihentebb agyra lesz szükség – régen éreztem már ilyen mértékű diszharmóniát saját magam és egy könyv között. (Meg is ijedtem, hogy ezúttal jön a meggondolatlan-rozsomák pofára esése, és a másik két Miéville-kötet olvasatlanul fog új gazdát keresni.)
Különböző időpontokban még nekifutottam párszor, és végre most az utolsó alkalommal a kis manó/mumus/neuron végre megtalálta a megfelelő beállítást a kapcsolótáblámon: egy csapásra minden értelmet nyert. Hirtelen Konzulvárosban találtam magam, 15 oldallal később már én voltam Avice… (Jellemző amúgy, hogy férfi szerzőre van szükség ahhoz, hogy olyan női főhősű E/1-es regény szülessen, ami nekem igazán tetszeni tud. :D)


  A nem túl zökkenőmentes indítás után viszont nagyon hamar ráéreztem, hogy nekem bizony még sok Miéville-t kell olvasnom, így a szerzeményeim is fellélegezhetnek a polcon. Ennek az oka pedig egyszerűen az, hogy törekszik arra, hogy az emberitől minél távolabb álló elképzelései, ötletei legyenek – én pont ugyanezért csinálom a bevezetőben említett elmélet-gyártási kis játékaimat.
  Mert nincsen új a Nap alatt. Az ember, bármennyire idegen idegeneket, más világokat próbál is megalkotni a képzeletében, sajnos csakis kizárólag abból építkezik, amit már látott valahol, soha nem lesz képes újat alkotni, csak átrendezni a már meglévő elemeket, ami ugyan hozhat újszerű eredményt, de sohasem képes kilépni önnön árnyékából. Viszont ez számomra az egyik alapvető oka annak, hogy beleszeretek (folyamatosan egyre jobban) a sci-fi műfajába, mert vannak ilyen elmék, akik igyekeznek a végletekig feszegetni ezeket a határokat – ki tudja, talán egyszer mi is elkezdünk majd egy valóban új nyelvet beszélni/gondolni.
(Előttem sokan hozták fel ellentétként Egan Diaszpóráját, de én inkább párhuzamként említeném ebből a szempontból az ott szereplő, SPOILER a kizárólag több dimenzióban értelmezhető, észlelhető idegeneket. SPOILER VÉGE)

  Erősen szubjektívre sikerült ez az írás, mellőz bármiféle igazi elemzést*, de remélem egyértelmű, mennyire lázba hozott a regény, és terjed tovább a Miéville olvasók tábora!
Sok ilyen sci-fit még!

Kiadó: Agave Könyvek
Megjelenés: 2013
ISBN: 9786155272127
Oladalak száma: 464
Fordította: Juhász Viktor
Borító: puhakötés ragasztva

Köszönet a kedvezményes példányért az Agave Könyveknek!


Lynn

*ajánlom:



2013. július 13., szombat

Érkezik Az utolsó gyarmat!

A héten érkezik a Vének háborúja sorozat 3. kötete az Agave Könyvektől - Az utolsó gyarmat!



·          
         Az utolsó gyarmat akkorát üt, hogy a világegyetem adja a másikat, és közben el is gondolkodtat.”
Rick Kleffel, The Agony Column


·                  „Scalzi magával ragadóan ötvözi a földön túli világokon játszódó kalandokat a politikai intrikával, szüntelenül fenntartva az olvasó érdeklődését.”
Booklist


·         „Pörgős politikai thriller markáns szereplőkkel, emlékezetes párbeszédekkel és hiteles, eredeti tudományossággal.”
The Guardian







Rövid tartalom:
 
Katonai szolgálata végeztével John Perry leszerelt, és eseménytelen veteránéveit Huckleberry távoli bolygóján tengeti, ahol a Gyarmati Szövetség falusi békebírójaként a telepesek tyúk- és kecskepereiben szolgáltat igazságot. A korábban a Különleges Erőknél szolgáló feleségével, Jane Sagannel él együtt, több hektáros tanyájukon földet művelnek, és büszkeségtől dagadó kebellel figyelik, hogyan cseperedik örökbefogadott lányuk, Zoë.

A falusi idill nyolc évét azonban egy csapásra fenekestül felforgatja, amikor a Gyarmati Szövetség fejese kopogtat a portájukon. Az emberek gyarmatbirodalma ugyanis politikai válság szélére sodródott: a maroknyi telepes segítségével létesített egykori kolóniák az évek során annyira megerősödtek, hogy egy ideje maguk is gyarmatosítási jogot követelnek saját bolygóiknak. Ki más lehetne rátermettebb kormányzója a baljós nevű Roanoke-ra készülő, tíz külön világról érkezett, önfejű telepesnek, mint Perry, a békebíró és az ellentmondást nem tűrő Sagan? Az új kolóniához a Gyarmati Szövetség nagy reményeket fűz, de nem csak azért, mert ezzel megzabolázhatja az elégedetlenkedő gyarmatokat, hanem egy ennél grandiózusabb, magasztosabb cél hajtja, mely egyben Johnt és Jane-t is a galaktikus politika, ármány és cselszövés legmélyebb vízébe dobja, a fejük felett lebegő háború árnyáról már nem is beszélve?

A szerzőről:

 John Scalzi az ezredforduló után feltűnt sci-fi írók nemzedékének termékeny és invenciózus tagja. Több stílusban és médiában kipróbálta magát: ír filmrecenziókat, ismeretterjesztő könyveket és esszéket. Dolgozott kreatív tanácsadóként a Csillagkapu Univerzum tévésorozatban; népszerű blogja, a Whatever pedig az egyik legrégibb a maga nemében. A Vének háborúja az első műve, mára kultkönyvvé vált, és további négy része jelent még meg. Scalzi szakmai elismerését jelzi, hogy 2010-ben megválasztották az Amerikai Science-Fiction és Fantasy Írószövetség elnökévé. Jelenleg az ohiói Bradfordban él feleségével és lányával.